Vadász

 

Lépésről - lépésre sírva haladunk.

Tükörbe nem nézve, semmit ér szavunk.

Önmagunk kénye csábítja vágyaink.

Teljesülhetnek tán’ titkos álmaink.

 

S’ mit érünk? Egy mérleg mondja meg.

Mi nyelvét nyújtva billeg igazságot osztva.

Ki hitben született gondolataival sorsot vet.

S’ új idők „varázsát” kéretlenül hozza.

 

Mikor szív és lélek külön útra tér,

Szétszakad minden,  csorog a könny, csepeg a vér.

Isten bennünk s’ mi folyton hibázunk.

Ki fontos azon lüktető eret vágunk.

 

Utunkon haladva követjük céljaink.

Lovunkon vágtatva kilőjük nyilaink.

Íjunkat felajzva, célra tartva, feszül az ideg,

S’ lövünk szét számtalan nemes, s’ vad szívet.

Ki aztán térdre rogyva hörög, torkából ömlik a vér,

Majd utolsót lehelve őseihez nyugovóra tér.

 

Nemes vadász, vadat csak korgó gyomorral lövi.

Míg ki gyilkos, ösztönével a vér szagát követi.

Vadásznak és gyilkosnak halál a követe.

S’ mégis ellentét a kettőnek szerepe.

 

Míg egyik hiúságból, mert kedvét leli, öl.

Másik fejet hajt, belőle sírás tör föl.

Mit Istentől kapott, táplálnia kell.

Ezért gyilkos tette, feloldozást nyer.

Próbán vagyunk

Értékeknek híján, értéktelen ember vagyok.

Tetteimnek bére, halva született gondolatok.

Szándék, mi bennem az tett útjára indul,

De állj! Mert felette már lélek harang kondul.

Éltető remény forrás, mire kaszás fogát feni.

Előttem áll. Mereven néz. Szemét rólam le nem veszi.

Nem futok, kezem nyújtom, vigyél magaddal engem.

Miért gyötörsz tovább? Itt van, ha kell a lelkem!

Miért nem jössz? Gyáva vagy? Nem mersz hozzám érni?

Menjek hozzád? Azt várod? Hidd el nem jó élni.

Nem választhatlak, bár tán’ könnyebb lenne,

Mert beleszakadna kis csöpségeim lelke.

Próbán vagyunk kaszás! Kemény csatát vívunk…

Ki lesz itt a győztes ha mind elbukjuk harcunk…?

Nem vágytam, hogy jöjjön új kor

Útban vagyok minden jónak,

Mi lehetőség  egy szebb szónak,

Mi nem belőlem tör felszínre,

Átok legyen tetteimre.

Gonosz lelkem cserben hagyott,

Ki jó volt attól időt lopott.

Eltűnök az útból végre,

Út nyílik az üdvösségre.

Levegő mi életet ád,

Nem gyújtja meg már a szikrát.

Tűz nem lobban, meleg nincsen,

Elvesztettem drága kincsem.

Útra keljek immár újból,

Nem vágytam, hogy jöjjön új kor.

Mit tegyek, ha nem kellek már?

Kiben hittem, már mást táplál.

Elfogyott a hit reménye,

Kockát dobnék egy új tétre,

Szerencse mi most kéne,

Bíztatás egy szebb, új létre.

Vihar hozza hullám hegyet,

Torlasztja a fellegeket,

Utána meg völgyben pihen,

Hogy erőt gyűjtsön s’ nagyobb legyen.

Ki lovagolja a hullámot,

Élvezi e vad világot.

Én csak várok parton állva,

Míg el nem ragad a víz sodrása.

S ha így lesz, partot érek egyszer talán?

Vagy részem örökké a hömpölygő magány?

Szerelmemnek

Rád gondolok, magam előtt tengerszín szemed tükrét látom.

A legszebb igazgyöngyöt ezen a világon.

Gyermekeink, tündéri kis lelkek.

Minket választottak, ők hozzánk születtek.

Bennünk bíznak, nekik mi vagyunk minden.

Nélkületek nem kell semmi, ti vagytok a kincsem.

Szerelmem örökre csak a tiéd lehet.

Míg meg nem áll a szívem te vagy az kit szeret.

Mikor még emberek voltak, mind igaz hitű...

Igaz idők után vágyok, mik rég voltak.

Mikor kardok által gaz fejek porba hulltak.

Mikor az életem és vérem volt az eskü.

Mikor még emberek voltak, mind igaz hitű.

Mikor nem félte senki a halált, hite volt a tét.

Mikor nem sajnálta, ha testéből folyik patak vér.

Mikor utolsó erejéből emelte kardját, mert védte mit kell.

Igen! Akkor még élt a földön lovag, ki igaz ember…

Ki nemes, lelkéből feltör majd,  ha hívó szavát hallja,

Bár most sok a süket és a támolygó balga…

Hiszem. Lesznek, kik meghallják a parancsot.

Ki lovag, szállj lóra és vond ki a kardod!

Előre nézz!  Ki számít ott lesz majd veled.

De a saját csatádat egyedül, csak Te nyered…

Ha elbuksz is, lesztek még sokan.

Míg igazak szíve ver és utolsót dobban,

Addig van remény és hinni egy korban.

Mikor még éreztük, mi fekete és fehér.

Mikor még láttuk ha valami utunktól eltér.

Nem követtünk semmit mi eskünk ellen volt.

Lelkünk tiszta maradt s’ nem lett rajta folt.

Üveges szemmel hiába néztek

Örök értékek, mi egy ős nemzetet összetartott,

Hamis ideák röpke százada alatt porba hullott.

Hegy ormán farkas az égre üvölt.

Bundáját szél borzolja, vadul süvölt.

Vadásznak rá mert kell nekik a prém.

Állatnak az ember az egyetlen rém.

Elpusztítunk mindent, mi Isten és létezik.

Világunk még él, bár épp hogy csak lélegzik.

Földünk még forog, de lassul az útja,

Nehezen viseli, hogy sok itt a hulla…

Üveges szemmel hiába néztek.

Ezt műveltétek, tekintsük késznek?

Ébredjetek végre! Felvirrad a nap.

Túl sok már köztetek az élősködő pap.

Éreznetek kell az éltető meleget.

Szítsuk a tüzet, fáztatok eleget…

Várlak

Mit jelentesz? Ha összeér a föld és az ég…

Szívem lángra gyúl, várlak – érted ég.

Jössz felém, percek homok szemei lassan peregnek,

Leszállsz a vonatról, megyek feléd, megremegek…

Hihetetlen percek, csodára nem várok, itt vagy velem,

Nem kell senki, már érzem… Eljöttél – itt vagy nekem.

Végtelen idő tengerén ketten útra kelünk,

Nem érdekel, nem számít hova megyünk…

Gondolataink hullámain szívünk összeforrt,

Kóstolgatjuk ízét, mint ínyenc a legnemesebb bort…

Kezed fogom, megtaláltalak, hisz mindig Téged vártalak.

Figyelem minden szavad, szeretlek… Sose bántalak…

Legyőzött egy érzés, az egom elvitte a szél…

Köszönöm – köszönöm, hogy végre eljöttél.

Mi nekünk épp jó, az mindennél fontosabb

Öntudatlan éltünkben lézengünk tova,

Dobálnak viharok és létünk áramló sora.

Lelkünkre hallgatva oly sokat szenvedünk,

Eszünkre hallgatnánk, nem lenne ez  velünk.

Dugába dől számtalan szép tervünk,

Annyi keserűség, mit sokszor le kell nyelnünk.

Ki érti ezt? Önző célok kacsingatnak.

Elbukunk, nincs helye a tapintatnak.

Mi nekünk épp jó, az mindennél fontosabb?

Mit tudni vélünk, mindenkinél pontosabb?

Család, erkölcs, mint fogalom létezik.

Oly kevés ki ezzel együtt lélegzik.

Kinek szíve mindig ezért dobban.

Az igaz úton soha meg nem torpan.

Van, hogy nehéz húzni a mindennapi igát.

Ezért adta Isten nekünk, mi hozzá szól, az imát…

Mondja az ige: Kérj s adatik! Tán nem tudunk kérni.

Bízni nem tudunk, csak a jövőnktől félni…

S ha nincs bizalmunk mi Istenünktől ered,

Elveszítjük örökre mi éltet, a hitet.

S ha nem hiszünk már, jön a pillanat varázsa,

S ha nincs bennünk Isten, nem számít kit ez alázza.

Minden mit kaptunk és ránk bízatott,

Mindenre rákenjük az örök gyalázatot.

Nemes szív nem számít, ma már az nem érték.

Mert pillanatnyi öröm vesztét oly annyira félték.

Mi pillanat nem kell, nekem csak örök az mi számít.

Köd nem érdekel, mi megtorpant és ámít…

Át hágnék rajta vakon, ha tudnám fogja kezem.

Ki társam itt van velem, míg szívünk dobog, örökké mellettem.

Léteznek parancsok

Derűt hozok éltetekbe, nevessetek rajtam!

Mi velem történt mostanában, vajon miért hagytam?

Őrült vagyok, tudom ezt mondjátok rólam.

Hiszek még mindig, a lélekben s’ a jóban.

Bár megítélni rosszat s’ jót senki sosem tudja,

Véleménye az bíz’ van azt Ő nagyon fújja.

Istent játszva ítélünk, de oly picinyek vagyunk,

Ordítjuk mi bennünk van, de mégsem hallik hangunk.

Sok itt már a süket fül ki bezárta kapuját,

Nem is hallja Istent, csak saját kis világát.

Léteznek parancsok, mik tovább vinnék létünk.

Bár mi már nem leszünk, lesz valaki értünk!

Nem is akárki kit mi most tanítunk…

Kit, vagy kiket útra igazítunk.

Látnak, hallanak és csak ránk figyelnek.

Belőlünk vannak, neveljük „embernek”…

Érezze ha vét és érezze ha jót ád.

Ne járja végig a tudatlanok útját.

Keveset mit tudunk, szívből adjuk nekik,

Ettől majd szívük szeretettel telik.

Röpke létünk tapasztalás s’ tán hosszú még az utunk.

Legyen tiszta érték az, mit utódunkra hagyunk…

Felismerés

Mit jelent szeretni? Hányszor mondtuk már…

E fogalom a szélben gyakran tovaszállt…

Vágy volt csupán, ösztön vezérelve,

Lelkét oly sokszor gyorsan kilehelte…

 

Eljött a pillanat s világos már minden,

Tudom csak Ő lehet kiért ver a szívem.

Összeköt vele a gondolat s minden,

Nélküle a világ üres, tovább nincsen…

Felismerés eljött, kitört mint a vulkán,

S lassan úrrá lesz a végletek útján…

Izzó lávája megtisztít mindent,

Égeti szívem, - köszönöm Kincsem!

 

Viharban állva néztem sokszor a tájat,

Előttem tömegek s nem éreztem vágyat…

Egyedül voltam, melegben is fáztam,

Lelkem könnyeitől oly sokszor eláztam…

Nem volt ki értette bennem mi zajlik,

Némán kiáltottam s ez bizony nem hallik.

 

Találkoztunk s lelkünk egyszerre összeért,

Megkaptuk a kincset, minden gyötrelemért…

Mit gondolok s mondok, neked annyira tiszta,

S mit Te mondasz, szomjas lelkem issza.

Szerencse vagy sors keze, ez most már nem számít,

Érzelem és értelem, veled mindent megvilágít.

Egy a vágyam, hogy mindig veled legyek,

S érted mindent mi jó, mindent megtegyek.

Kezdem érteni mi az a szerelem…

Amiért hiányzol, ha nem vagy itt velem.

Hisz’ szó erre nincsen, felettünk áll,

Lelkünk kéz a kézben más világon jár…

Hihetetlen

Hihetetlen… Körbejárva, tágítottam köröm,

Sose hittem, hogy e csapdából egyszer kitöröm.

Kopogtál a falon, s kerestem a hangod,

Kerestelek, de tudtam vakon tapogatok.

S egyszer csak ott álltál a falon túl,

S éreztem a vár fala, lassan aláhull.

Felém nyújtottad kezed s átléptem romokon,

Mert tőled hallottam minden gondolatom…

Reménység csillaga vagy most már nekem,

Téged – ezt a Nőt kimondhatatlanul szeretem…

Hold fényénél álmodunk

 

Minden tettünk félre értik.

Miért tesszük? Azt nem kérdik.

Létezésünk, létük sértik.

Gondolatainkat félik.

Mi tőlünk ered rossz lehet,

Nem ad nekik eleget.

Nem is adjuk magunk oda,

Hogy még élünk az is csoda.

Kínoznak és meggyötörnek,

Még ha kerékbe is tőrnek,

Akkor sem lesz igazságuk,

Mert ez nem az ő világuk.

Hold fényénél álmodunk.

Nap melegnél  vágyódunk,

Tüzes sugár lelkünk szítja,

S’ ettől szívünk újra tiszta,

Átrobbantunk minden gátat,

S’ elmoss mindent mi gyalázat.

Víznek árja, fehér habja,

Nem lesz senki hitvány rabja.

Megyünk inkább vad viharral,

Dörög az ég nagy haraggal,

Villámot szór utunk elé,

S’ ha testünket elégetné,

Lelkünk attól tisztább lenne,

Kaput nyitna fent a menybe.

Régi gondolatok

Vízparton ülök – nézem – vöröslő napkorong a hegy mögött alámerül,

Megnyugszik a világ, sima a víztükör, - minden elcsendesül.

Ősi élmény, mely talán évezredekben mérhető,

Nomád élet, mely számunkra már alig érthető…

Lobogó tábortűz, körülötte mindenki elmereng,

Megszűnik minden, recseg a fa, csodás a csend.

Természet halk neszeit hallom, borzongás fut rajtam végig,

Oly szép ez a világ, földtől, víztől, az égig.

S mint üstökös fénycsóvája, mely a csillagok közt tovaillan,

El nem feledett szép emlékek képe, ilyenkor elővillan.

Gyermekkori történések, melyek súlya engem ide húzott,

Itt – mindent feledek – életem bármennyire is nyúzott.

Itt kezdődött minden, mi nekem oly sokat jelent,

Hullámok csapdosása, csillagok fent, a víz idelent.

Otthon vagyok. – Miért? – Ezt máig nem tudom…

Itt élvezem, hogy élek, mert örök a nyugalom.

A sok gond, baj, eltörpül, mi rossz megszűnik,

Nyomorú világunk, itt – oly távolnak tűnik.

Ős elemek erői táplálnak, ismét eltöltenek,

Köszönöm, hogy hozzátok mindig eljöhetek.

Meghajlok előtettek, mert ti vagytok mi fontos,

A mi világunk beteg. Siet az óránk, csak a tietek pontos…

Időnk kimerül, lassan a vége fele járunk,

Hova sietünk? Hibáztunk… A végre várunk…

 

1000 év bűne rogyasztja lábunk,

Milliók kiontott vérében, térdig álunk.

Mégis ölünk, nyugodni soha nem tudunk,

Nem kérdezünk már, azonnal szúrunk.

Fekete csuklyánk szemünkre borul.

Üvöltésünk, halálhörgéssel párosul.

Testétől megcsonkított eltorzult fejek,

Rothadó hús szag, bűzös leheletek.

Szemgödörből kifordult halott szemek.

Célunk a pusztítás, megyek veletek.

Már rég nem fáj, ha mást vág kardom.

S közben nem rezzen arcom.

Magam oda tartom, - küzdök.

Harcolok, pedig nem gyűlölök.

Senkitől, csak magamtól félek…

Azt mondják így kell, hát bűnben élek.

Papok áldották szörnyű pusztításom,

Nem akarok élni már ilyen világon.

Ösztönből vívok, túl jó vagyok.

Hiába akarom, nehezen halok…

Csatából hazatérek, örlyöng a nép.

Ti kentétek rám ellenim vérét.

Lovam patája, most rózsákon tapos.

Nem érti…Előtte a föld vértől volt habos.

Nem érezzük a rét virágos illatát,

Nem élvezzük a győztesek dalát.

Tesszük. Mit nem szívünk, a parancs diktál,

Pokol lovasai vagyunk, követünk a halál…

Borban fürdünk, folyton vedelünk,

Józanul nem bírjuk, mindenki ellenünk.

Mennem kell, ismét szól a kürt!

Ha van Isten. Engem miért tűr?

Elszántak vagyunk, mert utáljuk magunk.

Vérben mossuk tisztára minden földi javunk.

Egyek vagyunk. Száguldás, ló, én és a kard.

Testem gennyedzik, még nem hegedt a var.

Dicső lovag? Miért? Mert öl? Mert élve hal!

Szívem dobogva tépitek ki. Ez a legszörnyűbb baj…

Öreg hajóm korhadt deszkái megreccsennek a fehér habokon,

Vihar tépte vitorlám, még dagad a vad rohamokon,

Szétvetett lábbal állok, testembe a hideg kését mélyen vájja,

Távolba nézve közelre látok, sűrű köd kapuját zárja,

Életemért küzdve, mint farkas harcában, fájdalmat nem érzek,

Tudom, nevetek, élve vagy halva, de partot érek…

Hajóm hányódik, otthon vagyok, végtelen semmi a hazám,

Szemem nyitva tartom, bár hagynám és végleg becsuknám.

Egyedül vagyok, tengernyi bajomból senki nem kért,

Szívemhez igazán közel, tán még senki sem fért.

Hajóm mélyen orrát a torlódó tarajba vágja,

Mögöttem úszó cápa már a vérem várja.

Feladnám, de érzem, még nem szabad,

A szél repít, a hajóm – még mindig halad.

Vannak fuldoklók, kiknek életét menthetem.

Kiknek segélyért nyúló kezét nem engedhetem.

 

Aludni kéne, de nem jön az álom.

Valami nincs, mire nagyon vágyom.

A megoldást nem tudom, de várom.

Szenvedek, de magam mégsem szánom.

Lélegzem, eszem, hát vagyok.

Lassúak, lassúak a napok.

Néha részegen, egyet, egyet kihagyok.

Ha akarod, talán belerokkanhatok.

Napok, hetek, hónapok évek.

Gyerek, ifjú, felnőtt, vének.

Semmit, semmit nem kérek.

Ennél talán többet is érek.

Nem tudom azt, mit más csinál.

Nem kell mit az élet felkínál.

Választok, történik s szétzilál.

Szemembe homok, mit sors szitál.

Félek, könnyezek, de bírom.

Magam tüzét újra csak szítom.

Sorsom megint magam ellen hívom.

Magam folyton, s újra leírom…

Vidámság? Hazugság! Ez élet…

S, hogy sokáig tart? Ettől félek…

Miért kell ennyi perc, hogy aludjak végleg?

Örök álmomban látnám, a világom szépnek…

 

 

Tábor a vad sztyeppés tájon, otthon.

Vad lovak horkannak, hús sül a nyárson.

Cserzett bőrű őseink rideg de szép hona.

Innen indult a nép, mely máig szenved tova.

Sok könny és vér folyt, míg elértek oda,

Hol azt hitték minden szép, varázs és csoda.

Letelepedett hát a hét nyugtalan horda.

Nem volt más választás, ez a népek sorsa.

Támadták őket, a környező államok.

Kihozták belőlük újra az állatot.

Csatákban halt megannyi harcos.

De nem lett jobb. Követte balsors.

Felvették hát a keresztet, mit kellett.

Mit nekünk a ravasz Európa ellett.

Ármány és hazugság lett sorsunk.

Itt élünk. De jobb lett tőle sorunk?

Nemzetünk uszították testvérei ellen.

Mi uralkodott, mesterkéltség s kellem.

Így törték meg ősi törvényeink,

Egyre lejjebb húztak saját örvényeink.

Ne ismertük a hazugságok erejét,

Mik kiszívták az emberek velejét.

Hamis kiváltságok kecsegtető sora.

Biz’ az irigységet ez jó bőven hozta.

Hol nem voltak határok, mert végtelen a táj,

Egykor szabad lelkük, most kőfalak közt jár.

Városokba zárva, mint karámba a birkák,

Törzseinkből mi éltet, örökre kiirtják…

Jött is a pusztulás, dögvész és pestis,

Utólag mi volt szépre hiába is festik…

Szűkölünk eleget mint a szügyön rúgott kutyák,

Kik talpat nyalva szolgálják a mindenható urát.

Kik nem ismertünk régen hatalmat felettünk,

Most ki szegény de szabad, mindenkit megvetünk…

Koncért állunk sorba, földig ló a nyelvünk,

Mócsingon csámcsogva boldogságot nyelünk?

Tükörbe nem nézve, nem látjuk mi lettünk…

Isten ezt akarta? Ő van most itt velünk?

Lehetnék lovag?

 

Lehetnék lovag? Vágy, élet s minden bűnös gondolat?

Hű zsoldos lennék s bérem csak szerelem lenne.

Vándorolnék igazakat keresve…

Tán összegyűlne a maroknyi csapat,

Kikkel hátrahagyva minden földi javat,

Az emberekért indítanánk hadat.

Keressük egymást! Ne adjuk fel!

Szeretetünk egyszer mindent átölel,

Híd lesz az a fekete folyam fölött,

Azokért, kiknek lelke végleg megtörött.

Legyünk mi a remény és a bizalom,

Adjunk értelmet a szónak - irgalom…

Kegyetlen világban, kegyetlen hatalom,

Ne álljunk a sorba mint a sok barom…

Nem ezt sohasem akarom!

Isten csak ezért legyen erős lelkem és karom!

Nemessé válni kell, annak születni nem lehet,

Ha megleled az örök forrást, ami a - szeretet…